“Elhagytam az ötödik ikszet, mikor rájöttem, hogy a tollam viszket. Kiderült, ha vele a papírt vakarom, ha nagyon akarom a karom úgy lendül, hogy biztos lehetek benne szentül – mivel agyamban a hangya bent ül –  amit leírok vele, rímmel lesz tele. Már sok mindent tollhegyemre tűztem, csengő-bongó szavakat szavakba fűztem, passzióként űztem, amit lebetűztem.” – írja Vadászi Árpád bemutatkozójában a Héttorony irodalmi portálon.

Árpád két novellát küldött Zöldművészet-Zöldhumor pályázatunkra. Irodalmi mélységű novelláiban a hulladék, égéstermék és egyéb “végtermékek” a művészeti eszközök segítségével átlényegülnek. Ugyanez történik hétköznapi helyezetekkel, tárgyakkal, emberekkel. Szociális, társadalmi problémákat is érint – tudjuk, hogy a hulladéktermelés és a túlfogyasztás, sok betegség végül is ezekből is következik (vagy fordítva…). A szeretet hiánya.

Köszönjük az alkotónak a részvételt és szívből gratulálunk!

Vadászi Árpád

Ég és föld között

Dorka (négyéves), egy földön fekvő cukorkászacskót nézeget.

Anya: – Hagyjad édesem, az szemét! Gyere, menjünk!

Dorka: – De kár! Pedig olyan szép szemét volt.

Föld

Szürkület volt. Az este már a közelben bandukolt, fázósan húzva össze magán fekete kabátját. Nehéz volt a levegő. A szén-monoxid, az amónia, az ólom, az arzén meg a többi haver, szívott egy nagyot önmagából, és boldogan letüdőzte. Ünnepelték a szerencséjüket, hogy létezhetnek, hogy biztonságban élhetnek itt a városban, háborítatlanul. A házak komoran néztek a szűk utcákra ablakszemeiken át, de szívesebben lettek volna most egy virágos réten, vagy egy hegy tetején, ahonnan messzire látni. De még egy sűrű erdőben is otthonosabban érezték volna magukat. Elvágyódtak a zajból, a csendbe, a kíméletlen tömegből, a puha magányba. Várták az éjszakát, az álmok menedékét, ahol minden másképpen van.

A zacskó, a hideg betonon feküdt. Egyedül érezte magát, unatkozott. Üres volt, szakadt, gyűrött. Szél kerekedett, egykedvűen görgette maga előtt, aztán felkapta, és egy csatornarácsra ejtette. Emlékezett rá, hogy nemrég milyen szép volt az élet. A hasa tele volt vidám színű papírba csomagolt cukorkákkal, sütött a nap, valahol zene szólt. Egy kislány tenyerén ült, és mosolygós arcába nézett. Úgy érezte akkor, hogy boldog, és mindig is az lesz. Azért van a világon, hogy a gyerekeknek örömet okozzon, a tekintetük csillogjon, önfeledten szopogassák a cukorkáit, miközben az arcuk mókásan kidudorodik. Igen, ez az ő hivatása. Futólag megjelent ugyan lelki szemei előtt egy fogorvosi rendelő belseje, az előtérben egy fúróval, meg egy tállal, amelybe a vért lehet köpni, de rögtön elhessegette. Hiszen ő jó, hasznos, igazi örömforrás.

Illetve csak volt.

Már csak abban bízott, hogy még így tépetten, üresen, fényét vesztve is lesz helye a világban. Ahol annyi szemétnek, pornak, levegőben, vízben úszó méregnek van otthona, ott talán ő is meghúzhatja magát valahol.

Ég

Béla rossz hangulatban rótta a menny egyhangú utcáit. Mindenhonnan áradt a fényesség, olyan erővel, hogy a napszemüveg, amelyet tegnap vásárolt, nem ért semmit. Hárfamuzsika hangjai szálltak a légben, egymásba karolva a lakók frissen mosott lepleinek tiszta illatával, és olyan végtelen nyugalom ülte meg a tájat, hogy Béla egyenesen nyomasztónak találta.

Üresnek érezte magát. Amióta itt volt, nem vágyott semmire. A benne tátongó hatalmas űrt azzal próbálta kitölteni, hogy nosztalgiázott. Igyekezett visszaidézni, milyen volt egy gyöngyöző söröskorsót kézbe fogni, gyönyörködni az ital sárga színében, nagyot kortyolni belőle, és még azt is rendben lévőnek találni, hogy a hab egy hajszállal vastagabb a kelleténél. De nem sikerült. Ezután arra akart emlékezni görcsösen, mit érzett, amikor a kollégái elismerően veregették a vállát az után a sikeres munka után. Igen, akkor megmentette számtalan ember életét, de most ez sem jelentett semmit. Nem volt kézzelfogható, nem volt valóságos. Még az sem dobta fel, hogy eszébe jutottak azok az alkalmak, amikor kezet emelt Jolánkára, pedig az annakidején a hatalom érzését kölcsönözte neki. Nem szívesen tette, amit tett, de kénytelen volt. E nélkül soha nem élhette volna át, milyen az, ha az ember karja erős, nem fél senkitől, szinte legyőzhetetlen. Már ott tartott, hogy egy tál sertéspörköltet sem volt képes maga elé képzelni.

Szomorú volt. Amikor megtudta, hogy a mennybe kapott beutalót a pokol helyett, először csodálkozott, de megmagyarázták neki, hogy tekintetbe vették azt, hogy miatta menekült meg az a rengeteg ember, mert rábukkant arra a rengeteg elásott veszélyes hulladékra. Akkor érzett némi elégtételt, de most már nem tudta mit gondoljon. Az is elég kellemetlen dolog volt, hogy meghalt a hőstette miatt, de az a csalódás, amit a mennyország okozott, az olyan volt, mint egy földrengés. A lelke, egy katasztrófa sújtotta területre hasonlított. Sivár volt, lapos, kihalt.

Éppen ott tartott, hogy most rögtön bemegy a hivatalba, és átkéri magát a pokolba, ahol legalább nem unatkozna, amikor meglátta az egyik ajtó feletti cégtáblát. Ez állt rajta: „Éteri étterem.” Nocsak, kapta fel a fejét, és ezzel egyidőben megindult a nyáltermelése, amire már emberemlékezet óta nem volt példa. Ide bemegyek, gondolta, rendelek egy pörköltet galuskával, kovászosuborkával, még akkor is, ha tuti, hogy nem tesznek bele elég paprikát.

Lenyomta a kilincset és belépett. A helyiség szakasztott olyan volt, mint otthon a „Kétkulacsos.” Kockás abrosz, virág az asztalon, isteni illatok, csak a cigányzenekar helyett egyetlen korosodó, pocakos angyal hárfázott fásultan. Béla leült, megnézte az étlapot. Sertéspörkölt ugyan nincs, de a paprikáscsirke is megteszi, meg egy korsó sör, gondolta. Rendelt. Azonnal kihozták.

Béla azt hitte, első dolga lesz, hogy éhesen ráveti magát a felszolgált ételre, italra, de nem így történt. Csak ült és nézte a gyöngyöző söröskorsót. Gyönyörködött az ital sárga színében, és még azt is rendben lévőnek találta, hogy a hab egy hajszállal vastagabb a kelleténél. Kielégítette a paprikáscsirke látványa. Az aranyló galuskák kaotikus, mégis rendezett halmai szinte izgalomba hozták, de nem társult ehhez a bekebelezés vágya. Végtelen és teljes esztétikai élményben volt része, olyanban, amilyet soha, még elképzelni sem tudott volna. Földrengésszerű volt az egész. Mindent elsöprő öröm töltötte el. Megtörölte a száját, a keze önkéntelenül a hasára tévedt. Megsimogatta.

Fizetett, nagy borravalót adott. Úgy érezte úgy jóllakott, hogy már egy falatot sem tudna lenyelni. Hazaindult. Már teljesen kiment a fejéből, hogy át akart költözni a pokolba.

 

Vadászi Árpád:

Fenyegetés

Dorka (négyéves): – Mi történt a száddal Dorka? Sebes?

Anya: – Igen, megharapta egy bálna.

Föld

Thor Menyhért szoros lelki rokonságot érzett a bálnákkal. Úgy vélte, ő is kizárólag a saját közegében érzi otthon magát. Ott könnyed, felszabadult, kreatív, olyan, mintha testetlen lenne. Viszont kint a világban, a káoszban, a harsogásban csak egy  partra vetett hal. Illetve bálna.

Abból a szempontból is bálnaszerűnek érezte magát, hogy számottevő részét foglalta el a térnek, bár nem fizikai, hanem lelki értelemben. Véleménye szerint jelentőségteljes személy volt, még akkor is, ha költőnek csak közepes. Ha jobban belegondolt, be kellett látnia, hogy apaként is alig ütötte meg az átlagos szintet, viszont látta a tündéreket, járt a Holdon, majdnem meggyógyította Balekk Medárdot. A Föld legmagányosabb emberei közé tartozott, de boldog volt, mert ebben találta meg élete értelmét, és nem létezett a világon még egy teremtmény rajta kívül, aki megbirkózott volna egy olyan túlérett büdössajt illatával, mint amilyet ő a múlt héten szagolgatott egy szonett megírása előtt.

De leginkább azért érezte testvéreinek a bálnákat, mert ő is veszélyeztetett volt. Úgy gondolta, ha nem vigyáz magára, akkor kihal. Arra ugyanis nem számíthatott, hogy majd a világ vigyáz rá. Ellenkezőleg. Szerinte az univerzum nem volt érdekelt abban, hogy őt pátyolgassa. Akár a bálnákra, rá is vadásztak gyilkos kedvű felelőtlen emberek, akik viszont egyáltalán nem voltak veszélyeztetettek, sőt szaporodtak.

A bálnák a vízben éltek, de nem voltak halak. Menyhért a kertvárosban élt, de nem érezte magát embernek. Inkább a saját képzelete szüleményének. Valakinek, akit könnyű összetéveszteni egy humanoiddal, aki csont és bőr, némi hús, meg egy-két verseskötet. Pedig ő valójában a nyári reggel, a rigó torkából előtörő dal, a borús délután, és az álmot dajkáló éjszaka. Minden olyasmi, ami veszélyeztetett.

Thor Menyhértnek fájt a szája. Már tegnap érzett valamiféle bizsergést az alsó ajkán, de annak tudta be, hogy elő szokott fordulni ilyesmi, ha az ember egy asszonáncot próbál elhelyezni egy párás reggelről szóló versben a megfelelő helyre, és közben nekimegy az ajtófélfának. Mára azonban folyadékkal teli hólyagocskák jelentek meg már a szája sarkában is, és olyan fájdalmat élt át, mintha az idegeit egy tengeren hányódó bálnavadászhajóhoz kötözték volna. Ennek már a fele sem volt tréfa. Igaz, Thor Menyhért nem ismerte a tréfát, és nem is szeretette.

A tükör elé állt, és mint annyiszor, most is csodálkozott azon, hogy látszik benne. Sőt a lüktető, vörös kellemetlenség is látszott. Ez mi lehet? Kérdezte magától. Valami súlyos? Kérdezett tovább, és beleremegett a lelke. Mi van, ha nagyon súlyos, és ki fogok halni? Folytatta a gondolatot, mert már nagyon belejött. Aztán váratlanul megvilágosodott, és meg is nyugodott egy kicsit. Csak nem herpesz? De az. Válaszolt azonnal, mert tökéletesen biztos volt a diagnózisában, még akkor is, ha nem hitt benne. Úgy gondolta ugyanis, hogy ő mindenféle betegséget megkaphat, kivéve a herpeszt, mert ahhoz más emberekkel kontaktusba kellene lépnie, ami az utóbbi évtizedekben nem fordult elő. Egyszer, még fiatalkorában volt herpesze, amit Gyöngyitől kapott el, de utána gyorsan el is váltak. És most itt volt újra, gyennyes hólyagocskák alakjában a kór, ami viszont teljességgel lehetetlen.

Thor Menyhért szédült, kiszáradt a szája, a keze remegett. Hiába volt egy fél élet elzárkózása? Nem menti meg semmi üldözőitől? Kérdezte megint saját magától, és nem emlékezett rá, hogy valaha feltett volna bárkinek ennyi kérdést.

Megint belenézett a tükörbe. Hol látta magát, hol nem. Ez megnyugtatta. Talán elérkezett az idő, hogy végre azzá váljon, akinek mindig is gondolta magát. A Teremtő jóindulatú sóhajának, aki finoman megérinti a mindenséget, de ő érinthetetlen.

Ekkor parázsló fájdalom csapott belé. Szinte lángolt a szája, még a haja is égnek állt. Ezt sajnos észrevette a tükörben is, mert már megint látható volt. Újra üldözött lett, akit nem véd meg semmi az ádáz külvilágtól, aki sebeket kap, egyre fogy, míg végül kihal.

Egyetlen vigasztaló gondolat azért eszébe jutott. Nincs egyedül, vele vannak a bálnák. És akkor rájött. Az ajkán a lángoló jel nem herpesz, hanem a bálnák testvéri csókja.

Ég

Balekk Medárd elveszetten bolyongott a Bolygóközi tér téren. Már húsz járókelőnek tette fel ugyanazt a kérdést, és nem kapott rá választ egyszer sem. Odament a huszonegyedikhez, és megkérdezte.

– Kérem, meg tudná mondani, merre van az orvosi rendelő?

A megkérdezett megint elkerekedett szemmel nézett, és továbbállt.

Balekk Medárd nem értette ezt az elutasító magatartást. Legjobb tudása szerint a mennyországban volt, és minden általa ismert tudományos, vallási vagy irodalmi munkában, de még a mesékben is azt sugalmazták az olvasónak, hogy az égben lakók udvariasak, kedvesek, sokat mosolyognak, és nem olyan bunkók, mint a neandervölgyi ősember kedvenc szerszáma.

Balekk Medárd tanácstalanul álldogált, azután meglátott egy bicikliző angyalt. Gyerekkorában, a cirkuszban, volt egy kedvence Floxi, a kerékpározó foxi, de ez az angyal nem is hasonlított rá. Ezért nem értette, miért jutott most eszébe az ügyes kiskutya. Talán azért, mert akkoriban nem fért a fejébe, miért biciklizik egy eb, amikor a saját négy lábán sokkal hamarabb odaérne a jutalomfalthoz. Ugyanígy, az angyalnak sem kellett volna ezt a helyváltoztatás dolgot ennyire megbonyolítania, amikor ott volt neki kéznél a szárnya.

– Kérem, meg tudná mondani, merre van az orvosi rendelő? – kérdezte Balekk Medárd, a kétkerekű angyaltól, és elhatározta, ez volt az utolsó próbálkozása.

– Maga Balekk Medárd?

– Igen.

– Scolariel vagyok. Már égre-földre ……, akarom mondani össze-vissza kerestem. Hol volt idáig?

– Megpróbáltam megtalálni az orvosi rendelőt, de eddig még nem sikerült – legyintett lemondóan Balekk Medárd.

– Nocsak. Magának az MTA előadásán kéne lennie.

– Mi az az MTA?

– Oktatási intézmény.

– Na, ez érdekes! Én beiratkoznék egy bálnákkal foglalkozó kurzusra.

– Ilyen kurzus nincs.

– Akkor eljárnék egy régésztanfolyamra. Tudja, szeretek a földdel dolgozni. Jó mélyre ásni, és felhozni olyan dolgokat, melyekről senki sem hitte volna, hogy ott vannak.

– Ilyen tanfolyamunk sincs. Viszont, ha tényleg szeret mélyre ásni, akkor ajánlom, az önismereti évfolyamunkat. Ott aztán olyan mélyre mehet, amilyenre csak akar.

– Minek nekem ilyen tanfolyam? Én mindent tudok magamról, egyedül csak azt nem, van-e még tüdőrákom. Ezért keresem az orvosi rendelőt.

– Tüdőrákja? – nézett bután Scolariel, és ebben egy kicsit sem különbözött a huszonegy korábbi lakostól, akik nem tudták megmondani, hol a szakrendelés.

– Igen, tüdőrákom. Mit nem lehet ezen érteni? Azt hiszem, visszamegyek a portára. Volt ott egy tündéri tündér, bár ő angyalnak mondta magát, aki nagyon felkészültnek tűnt. Majd megkérdezem tőle.

– Miért gondolja, hogy tüdőrákja lenne?

– Hogyhogy miért? Papírom van róla. Egész életemben nehéz sorsom volt. Senki sem állt mellettem, mindenki csak kihasznált. Azt mondták rám, vesztes vagyok, olyan, aki eleve halálra van ítélve. Kihaló állatfajnak néztek. Meg akarom tudni, igazuk volt-e? Ha még mindig van tüdőrákom, akkor ők nyertek. Aki még a mennyországban is halálos beteg, az tényleg megérdemli, hogy kihaljon.

– És, ha nincs tüdőrákja?

– Akkor van még esély számomra. Meg a bálnák számára is. De a dodó galambnak már nincsen sansza – hajtotta le a fejét Balekk Medárd, és a szeme sarkában megjelent egy könnycsepp.

Scolariel hosszan nézett Balekk Medárd szemébe, majd így szólt.

– Magának tényleg nem kell beiratkoznia az oktatási központba. Itt egy szabadjegy. Ezentúl azt csinál a mennyországban, amit akar. Érezze jól magát!