Két merőben ellentétes hangulatú alkotás mutatkozik be ebben a blogbejegyzésben: Horváth Ildikó története csupa düh és feldúltság, míg Tünde és Péter fotója tiszta harmónia, egység és békesség. Az előbbi egy nagyvárosi jelenet, az utóbbi tengerparti idill. Hogyan is illenek össze? Hasonló jelenetbe már sok természetvédő aktivista került, a tengerparti idillről pedig elárulták az alkotók, hogy valójában a hely körben szemetes volt. És éppen ez az, ami összeköti a két alkotást: a mindenhol jelenlévő hulladék – teljesen mindegy, hogy a szemünk előtt van vagy nem látszik, ott van. Ez a hulladék pedig bántó és fájó, sőt dühítő, akárhogyan csűrjük és csavarjuk. Ezért álljon itt a mottónk: “A legjobb hulladék az, ami nem is keletkezik!”
Gratulálunk az alkotóknak és köszönjük a részvételt!
Horváth Ildikó:
Egy marék csikk
A férfi megállította az Opelt a piros lámpánál, ásított és kihúzta a műszerfalból a hamutartót. Leeresztette az ablakot és a maroknyi csikket az útra borította. Ezt tette L., mert utálta a koszos autót. L 2, a mögötte álló autóból tátott szájjal és kiugró szemmel bámulta a férfi mutatványát. Kicsapta a Skoda ajtaját, kiugrott a járműből, előre rohant, felmarkolta L. csikkjeit és behajította a szemetet a férfi ölébe. L. szája szintén kinyílt, rámeredt a felháborodástól zöld ökocicára és előpattant, mint a vásári rugósember a dobozból. A tenyere élével lecsapta a nőt. L 2 eldőlt, mint a fogas, amire a kelleténél több kabátot akasztottak. Az orrából cérnavékony, piros erecske fakadt.
L.-t egy szolgálaton kívüli rendőr mentette meg a lincseléstől. Az illető elővett a zsebéből egy sípot és belefújt. Ezen a járókelők annyira elcsodálkoztak, hogy a gyilkos öklök eredeti állásukba zuhantak vissza, a rúgásra lendített lábak félúton megálltak. Máris ott volt egy mentőautó. Mindjárt ezután a rendőrök. L 2 élt, csak mélységesen elszenderült, ezt mindjárt megállapították. Szirénázva futottak vele a legközelebbi kórházig.
L. szabadlábon védekezhetett, így be tudott menni L 2-höz a sebészetre. A nő mindkét haléntéka lila volt. L. fel nem foghatta, mitől. Mikor ő a tarkójára. Nem a halántékára. L 2 félrefordult, mire L. ügyesen visszatekerte a fejét. Zöld vagy kicsim, tudom, totálisan zöld, mint egy zöldbéka. Sajnálom, hogy azt hiszed, a csikkjeim okozzák a Föld végpusztulását. Mire kijössz ebből a műintézetből, meg kell tanulnod, hogy az embereknek csak olyan kérdésekkel szabad foglalkozniuk, amelyeket meg tudnak oldani.
Erre már L 2 is mondott valamit. Azt, hogy igenis, a csikkel kezdődik minden. Mondjuk L. csikkjeivel. Megemészthetetlen pelenkahegyekkel folytatódik és ember csinálta mérges gázokkal. L. rögtön leintette. L 2 egyelőre semmit sem értett meg, mondta. A dolgok egyelőre megoldhatatlanok. Miféle dolgok, replikázott a nő, hiszen meg lehet fojtani a füstöt és szelektíven lehet gyűjteni a hulladékot. Az öröktől fogva balga nő, sóhajtott a férfi és közölte L 2-vel, hogy megoldhatatlan dolog a marginalizáció, a diszkrimináció, a szegregáció, az emberi agy zsugorodásnak indulása (lásd, bunkóizmus), a piramisépítés elfelejtésének megállítása, a halál elkergetése, amikor zörgő ujjaival a halántékunkon kopogtat.
Állj, állj, állj, mondta a nő kezét felemelve. A tudósok már kavargatják a öröklét vizét. Botor vagy, mondta a férfi. Hát a másmilyen vizek?! Itt nyaldossák a cipőnket. Van ár és van bel. Mindegyik kitúrja a búzát, éhínség, satöbbi. És a magma? Itt van már fenn, hallod, hogy bugyog? Még senki se tapasztotta tenyerét a vulkánok szájára. Miért nem? Látod. Ez is a megoldhatatlan dolgok közé tartozik. A múltkor a cipész nem tudta kitágítania szűk cipőmet. Nincs erre való célszerszáma, mondta. Felfogod? Felfogod? Nem értem a bálna énekét. Nem tudunk kommunikálni a bálnákkal, pedig a dolgok kulcsa a bálna. A bálnák ismerik a kezdeteket és el tudnák mesélni a jövőt. Semmi sincs megoldva. És akkor rám szórod a csikkeket?
L 2 kínlódva hallgatott. Az arca szinte zöld volt a sok moszattól, amit főzelékként evett. Meg a reszelt lemonhéjtól és a brokkolipéptől. A dinók óta mindenki pusztít, próbált a hajdani Édenre célozni. A dinók jók voltak, mégis meghaltak, suttogta. Mindössze egymást ették, üvöltött a férfi. Leszögezte, nincs itt az ideje a Föld megmentésének. L 2 érvelni próbált: el kellene kezdeni. Nem akarsz velem Földet menteni, kedves? Nem, hördül fel a férfi és megcsókolta a nő zöld száját.
L 2 nem értett egyet, de azért összeköltözött a férfival. Esténként sokat beszélgettek. Kipöckölték az utcára a csikkeket és várták a világ végét.
Illésné Pávolics Tünde és Illés Péter
Csak szépen sorjában
