Magyar Ágota festőművész (Budapest) alkotásai más művészeti ágból ismerősnek tűnhetnek – egy nem annyira régi módszert választott a hulladékprobléma bemutatására: becsomagolta a természeti elemeket és tárgyakat. Lehet találgatni, vajon mit rejtenek ezek a csomagolások? Madarat, sziklát, csigaházat, kagylókat, bokrot? A néző képzeletére van bízva, hogy megfejtse a rejtvényt és szembenézzen a problémával.
Míg a festmények ezerszínűek, Toga (Nyíregyháza) verse csak egy színt keres a sivár szürkeségben. A vers is eléri, hogy az irodalmi eszközökkel megjelenített tájkép elementáris erővel vágja mellbe az olvasót, úgy, hogy a hideg futkos a hátán, ha belegondol az itt ábrázolt jövőbe. Másrészt viszont, azáltal, hogy a jövőbe helyezi a történés idejét, reményt is ad, hiszen még talán elkerülhető, hogy eltűnjön a Föld színéről ez az egyre halványodó szín.
Tóth Gabriella bemutatkozása:
“Tóth Gabriella vagyok (szül. 1976), azaz (Toga).
Egyek vagyunk, mégis különbözünk. Egyikünk mérnök Nyíregyházán, csendes, kis ember,
másikunk nyitott, áradó vallomás.
Örülök, és megtisztelőnek érzem, hogy különböző online felületeken, vagy antológiákban
szerepelhetek, és írásaim révén, a pozitív visszajelzések hatására, egyre nyíltabban
megmutathatom ezt az oldalamat is. Az építő kritikában fejlődési lehetőséget látok. Írásaim,
verseim a @togavers facebook oldalon olvashatóak.”
Magyar Ágota bemutatkozása:
“Pályázatomban a témával kapcsolatos már korábban készült munkáimat szeretném bemutatni. Festményeimet a környezettudatosságra való felhívás ihlette, a természet és az ember kapcsolata. A már évtizedek óta jelen lévő hulladékprobléma jelenére és jövőjére reflektáltam.
Azt gondoljuk, hogy az ember által készített tárgyak segítségével az öt természeti elemet megszelidítettük és kontroll alatt tartjuk (jó példa a repülőgép használat vagy az ásványvizes műanyagpalackok), de az emeberi telhetetlenség miatt nem tudjuk fenntarthatóan működtetni a civilizáció -egyébként hasznos- vívmányait. Átesve a ló túloldalára az emeberiség a jövőben a bolygónkat élhetetlenné teszi az élőlények, így saját maga számára is. A hasznos vívmányainkat a környezetünkkel együtt ellepi a szemét, így haszontalanná válnak. Ezért a természettől való elidegenedés mellett az egyre nagyobb problémát okozó szemét kérdését szerettem volna bemutatni, amely komolyan fenyegeti az emberiség jövőjét. A műanyag illetve a csomagoló anyagok mindent beborítanak, így a természetet is elfedik.
A tárgyakat több réteg csomagoló anyaggal borítottam be, majd festettem meg. A legfőbb motívumok amiket használok a tárgyak és a csomagoló anyagok. A sziluettszerű megjelenítés metaforája az egész világunkat elárasztó csomagoló anyagoknak, mivel a több réteg alatt absztrakt módon felismerhetetlenné válnak a tárgyak úgy, mint a természet a jövőben. Meghatározó szerepet kapott a kollázs technika, a különböző felületek és festék rétegek létrehozása. Az akril, olaj, lakk, szén és kollázs technika kombinációja egésszé formálja a kép részeit és rétegeit.
A képek célja az absztrakt stílus mellett a közvetett üzeneten keresztül, a gondolat ébresztés, és érzelmek kiváltása. Célom megjeleníteni a már meglévő környezetszennyezési problémákat és egy a jövőbe tekitnő víziót, ahol a csomagoló anyagok és a szemét már mindent belepett.” Ágota képei itt megvásárolhatók: https://agotamagyar.wixsite.com/amart
Tóth Gabriella (Toga):
Az elfeledett szín
Megjelent előttem, mint jóllakott,
émelygős gyerek.
Sebeit néztem, a bőrét,
és ahogy vizes- nyákos nyomokat hagyott.
Elfordultam tőle, hisz olyan furcsa hangokat adott,
nem akartam látni, hogy egyre bújik,
egyre félősebben rejti a bokor.
Biztosan megérezte, hogy idegenkedem tőle.
Színei oly furcsán hatottak, rég láttam hasonlót.
Talán egy filmben, valamikor régen.
A fekete, a fehér és a szürke már megszokott volt,
de ő, érdekes árnyalatban ostorozta szemem.
Mint étvágyát vesztett alak,
ki zacskót tartva borul a fák közé,
úgy puffaszkodott ő is.
Arcának rezdüléseit figyeltem,
már amennyire engedte,
hogy nézzem.
Féltem, de félt ő is.
Már arra gondoltam,
ez a hang, ez az arc, ez a szín
rosszat sejtet,
míg viseltem egy kérdést magamban,
a fekete- fehér- szürke betonban,
a ködlepte tájban, a száradó világban
megrokkant virágban elfeledett színnek mi a neve?
A dobozolt levegő kékje, igaz -e,
vagy csupán látomás,
és hogy a sárga nem csak csík a falon?
Az életre kelt színek még emlékként feszítenek.
Megöltük a szivárványt.
Fejvesztve tobzódtunk a mában,
majd elvesztve legszebb kincseink
búrába zárt, lakkozott művirág lettünk.
Megfojtott erdőkben kiszáradt lábnyomok.
Nem ismerjük már,
csupán a kor kórja,
a zöld nyákos test…
mi felemészt, s félelmet váj,
mint epét a máj.
Ismeretlen mérce.
Egy apró béka,
semmi más.
Szívből gratulálunk a rejtvények feladóinak!